Papp Albert tatabányai festőművész és tanár, a Bányász Képzőművész Kör oszlopos tagja, egy végtelenül kedves, segítőkész és nyugodt ember. Edit barátnőm néhány hónapja kezdett szervezni hozzá egy műterem látogatást (valamiért sosem volt jó az időpont), amit végül tegnap délután sikerült is összehoznunk négyünknek, festő-rajzoló barátnőknek. Nagyon jó hangulatban töltöttünk el ott három órát, miközben a Tanár úr pakolta le a festmény-hegy darabjait: egy egész életmű áll ott a műteremben a falnak fordítva.
Mi csak néztük a csupaszín festményeket, kérdezgettünk, Tanár úr válaszolgatott, s közben anekdotázgatott. Beszélgettünk mindenféléről: a művészet/művészek helyzetéről régen és ma; különböző festési technikákról; apró trükkökről, fortélyokról; kiállítási lehetőségekről, miegymásról.
Mondanom sem kell, most sem hazudtoltuk meg önmagunkat, röpködtek a sziporkák a képek láttán - egész kis párbeszédeket rittyentettünk a képeken szereplő
tehenek alakok szájába -, kielemeztük őket a magunk módján. Tanár úr meg is jegyezte, az a jó, ha egy alkotás beindítja a néző fantáziáját :-)
Persze eközben rengeteg olyan dolgot hallottunk, ami okulásunkra szolgál, tőle aztán tényleg sok mindent tanulhat az (művész)ember.
Aztán eljött az időpont, amikor indulnunk kellett. Volna. Ekkor ugyanis Tanár úrnak még volt egy nagy dobása: megmutatott nekünk egy réges-régi olajfestményt egy fiatal fiúról. Mikor elmondta, hogy ez egy önarckép, amit 17 évesen egy padláson festett a beszűrődő fényben, leesett az állunk. Úristen, hol voltunk mi 17 éves korunkban ehhez képest?! Erre ő viccesen megjegyezte, hogy "akkor még tudtam festeni..." :-D
Hát ilyen a Berci tanár úr, akiről a
Tilos az Á webmagazinban Tatai Tibor írt cikket korábban, ebből többet is megtudhattok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése